Képes beszámolóink

2014. október 16-án délután rövid megemlékezést tartott egyesületünk az Erdélyi Csillagok Fájánál. A 61 éve elhunyt Nyirő József és a marosvécsi Helikon írói munkaközösség megalapítója, báró Kemény János tiszteletére gyújtottak meg mécsest az egyesületi tagok.

Dr. Döme Ottó elnök köszöntötte a jelenlévőket az őszi napsütésben. Beszédében utalta arra, hogy ahogyan a tavaszt felváltja az ősz, és a korábban zöldellő fa levelei megsárgulnak, ugyanígy váltja fel az életet az elmúlás. Nyirő József 1953. október 16-án hunyt el Madridban, báró Kemény János pedig 43 éve, 1971. október 13-án Marosvásárhelyen. Az erdélyi írók halálának évfordulóján tartott megemlékezésen egy-egy írásuk hangzott el.

A II. Rákóczi Ferenc Katolikus Szakközépiskola két diákja olvasta fel a szövegrészleteket: Gulyás Etelka az Erdélyi Helikonról írottakat, Farkas Edit pedig Nyirő végső fohászát.

Zárásképpen a Vári Szabó István Szakközépiskola két diákja, Lengyel Laura és Temesváry Éva énekelte el a székely himnuszt.

A rendezvény végén a résztvevők, a tagok és a diákok egy-egy szál virágot helyeztek el a fa mellett.

Bánffy Miklós az Erdélyi csillagok című antológiához írt előszavában, amelyet az Erdélyi Helikon íróinak tízedik találkozója alkalmából adott ki az Erdélyi Szépmíves Céh l935-ben. így méltatja Kemény Jánost: „ ... becsüljük a Te mindig önzetlen, hangtalan munkádat, azt a mindenre kiterjedő figyelmet, és céltudatosan segítő akaratot, ami egyedül tette lehetségessé, hogy a Helikon íróinak közössége nemcsak változatlan fönnmaradjon, hanem gyarapodva, megszaporodva folytassa azt a szellemet, mely minden egyes kiadott könyvének írói által kifejezésre jut…”

Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ..."

A gernyeszegi kastélyban megálmodtuk, az erdélyi irodalomra reázúduló nyomorúságok kényszerítése életrehívta az irodalom munkásainak szabad munkaközösségét: a Helikont.

Nem valami „főúri szeszélyből", sem a feltétlen közszereplésre vágyakozó hiúság „úri betyárkodásából" fakadt, nem mocsári liliomként bomlott hazug virágzásba, de jött az irodalom szolgáinak szívét hordva tenyerén, a gondbaborult telkekből, tiltakozásra mozdult szájakból, mindenfelől, ahol az írott szó abszolút szentségét hiszik és követelik lángoló hitek, jött az induló akarat, hogy támaszpontot teremtsen, ahonnan szétkiálthassa az alvó erdélyi társadalom minden rétegébe mindazokat a bajokat, amik igaz meggyőződése szerint amúgy is lélekzet után kapkodó irodalmunkat haldoklásba kergetik.

A szükségszerűség teremtette meg a Helikont: fórumnak, ahonnan a bajoknak és bánatoknak őszinte feltárása után az egymásfelé nyujtott kezek alkotó munkába indulnak, vállalva egyenként és közösen a felelősséget az erdélyi irodalom jövőformálásáért.

A legkülönbözőbb oldalakról érték és bizonyára fogják érni támadások a jövőben is megmozdulásunkat, de a gáncsoskodások csak megsokszorozzák erőinket, mert minket cselekvéseinkben nem mozgatnak sem párt- politikai, sem társadalmi érdekeltségek, mi a lelkiismereti szabadságra, erre a legerdélyibb tradícióra, támaszkodó irodalom-védelemnek alapján állunk. Célunk: az erdélyi magyar irodalomnak s ezen keresztül a világirodalomnak szolgálata. Akik eljutottak idáig, nem zavartathatják meg magukat sem jó, sem rosszhiszemű támadásoktól, sót az ügy iránt való szilárd ragaszkodásuk megsokszorozódott akcióra kötelezi őket.

Elhatárolt mondatokba foglalt programmot nem adhattunk, mert programmunk túlnőtt a paragrafusok merev keretein : nem máról-holnapra, nem is belátható időkön belül befejezhető valami, hanem ezerfelé ágazó, folyton bővülő, az irodalom örök fejlődésével karöltve haladó és kibontakozó életprogramm.

Magunk számára nem is kívánunk előlegezett el-ismerést, csak munkánknak kicsinyes bizalmatlankodá-soktól és féltékenykedésektől mentes, tárgyilagos figyelését. Ennyit méltán elvárhat minden jóhiszemű akarás, de ennyit feltétlenül el kell várnia annak a komoly és magas célok felé törekvő megmozdulásnak, amely huszonnyolc erdélyi író szépségakarásából született.

Bizalommal tekintünk a jövőbe, mert erős a hitünk, hogy mindazok, akik a kultúrát önmagáért szolgálják s az irodalmat nemcsak világformáló hatalmáért szeretik, de kényszerítő vágyakozással sóvárogják, mint éhező ember az éltető kenyeret, meg fogják érteni és meg fogják szeretni törekvéseinket.

Marosvécs, 1927 január havában.