Emlékezések

Valóban, már szállingóznak a hópelyhek. Nagyok és szépek. Ott táncolnak a kocsmaablak fényében, ráhullanak, elolvadnak, és megkönnyesítik az üveget. Tiszta, szeplőtelen, könnyű halotti test mindenik, vagy talán megfagyott lélekdarabok, kik visszavágynak a földre. Elhallgatott minden, hogy útjokat ne zavarja semmi. A fekete felhők fehérekkel cseréltek helyet. Lassan mozognak, változnak, tolulnak, mintha fehér ökörgulya legelne az égen. A mindenség átszellemült, az éjszaka egy árnyalatot világosodott, a házak némán álltak a mind sűrűbbé váló hóesésben, az éles hideg enyhült, a gyenge szél egy utolsó sóhajtással eltűnt. A mély és titokzatos csendben a hó hullásának finom nesze hallszott. Az úton, földön, épületeken, tárgyakon már látszott a makulátlan hó, és szemlátomást vastagodott, maga alá temetve a föld és az élet minden szennyét. Becsapta a házak, kerítések oldalát, vékony fehér vonalakat írt a fák törzsére, gallyaira, puha, fehér sapkát húzott a tetőkre, sasfákra, kerítéskarókra, szeszélyesen és kedvesen díszített, varázsolt, változtatott, letörülte, ami nem tetszett, és újat rakott helyette. A fehér lepkerajok pedig szálltak kifogyhatatlan tömegben, kószáltak keresztülkasul az űrben, és egymás után megültek súlytalanul a hosszú repülés után, elcsendesedtek, mint a meghalt virágszirom. A dombokat, távoli hegyeket fehér lepel borítja, a mezők összefolytak, és halvány, kékes fény derengett fel az űrben.

Benn a házakban, kunyhókban a nehéz álmok megtisztulnak, s az alvók békére fordulva elcsendesednek.

– Havazik! – vakkant fel a kutya. Táj szólással ejti ki: – Hauauazik! – De az is lehet, hogy csak a régies formája a szónak.

Az ökör, tehén felfigyel rá az ólban, a kérődző száj megáll, és mélyen elgondolkodik.

– Hó! – ijed meg a juh a töviskarámban.

A kecske kényesen lépked benne, és bosszúsan felmekeg: „Kellemetlen!”

A madarak alig várják a reggelt, hogy nyomot hagyjanak benne. A verebek már mozognak a szalmakazalban, ahová cigányosan befúrták magukat.

A kocsma lassan kiürül, s a mámoros emberek hirtelen elhallgatnak, mert esik a hó.

Csak az urak fecsegnek, kacagnak tovább, mert ők „intelligens” emberek.

Az erdőszélre kiállott farkas megcsóválja a fejét, és visszamegy a sűrűbe.

Zweig úr kissé kitartja a szakállát, mintha azt figyelné, hogy mi történik. Bezárja a kocsmaajtót, és nyugodtan visszamegy, hogy megmérje a hasznot. Az ő Istene a legöregebb a világon.

Máté, a paraszt elszökik azoktól, akiket eladott, és görbén, nyugtalanul oson haza a fehér ostorok csapásai alatt.

A hó türelmesen az ő nyomait is befödi.

Mindenkiét. Magyarokét, románokét, jókét, gonoszakét egyaránt...