"Avégett vagyunk a földön,
hogy egymást megismerjük,
szeressük és ezáltal
boldoguljunk."

(Nyirő József)

Legfrissebbek:



"Legyünk ápolói együtt ennek a hirtelen nőtt csodálatos virágnak,
az erdélyi magyar irodalomnak."
(báró Kemény János, Marosvécs)

Képes beszámolóink


2015. szeptember 4. - Megemlékezés Reményik Sándor születésének 125. évfordulójáról



Közös felolvasással emlékeztünk

a 125 éve született

Reményik Sándorra.



Reményik Sándor (Kolozsvár, 1890. augusztus 30. – Kolozsvár, 1941. október 24.) költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja. Az életében több neves díjjal és elismeréssel kitüntetett Reményik a legutóbbi időkig viszonylag ismeretlen volt Magyarországon, mert őt és költészetét 1945 után – jórészt politikai megfontolásokból – évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.

A költő – Reményik Károly építészmérnök és Brecz Mária, Kolozsvárt megtelepedett, dobsinai születésű szülők fia – 1890. augusztus 30-án született Kolozsvárott. Evangélikus elemi után középiskolai tanulmányait a kolozsvári református főgimnáziumban végezte. Felsőfokú tanulmányait ugyancsak Erdély fővárosában, a Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán kezdte meg. Négy éven át volt hallgatója, azonban utolsó szigorlatát már nem tette le. A református kollégiumban, de főképp az egyetemen szövődtek kedves barátságai, többek között Olasz Lajossal és a későbbi híres íróval, Makkai Sándor református püspökkel. Velük később a kisebbségi életben újra találkozott, komoly nemzetépítő munkában. Költeményt először az Új Idők c. újság közölt tőle 1916-ban. 1918-tól állandó munkatársa az Erdélyi Szemlének, és 1921-ben az ő szerkesztésében indul meg az Erdélyi Szemléből átalakult Pásztortűz, amelyet a legnehezebb időben szerkesztett. Körülötte és a Pásztortűz körül alakult ki az erdélyi irodalom. Reményik Sándor életét egymásra hatóan két tényező határozta meg: kereszténysége és magyarsága. Az iskolában tanult történelmi és irodalomtörténeti anyaghoz járult a családi környezet, amelyben jellemet formálóan élt a negyvennyolcas szabadságharc eleven emléke. Édesanyja nemcsak szerette az irodalmat, hanem finom értője is volt.

A békediktátum kihirdetése után elhallgatott. A magányosság szigetére vonult. Ez a Reményik – a Végvári-versek után – szenvedő, törődő, halk hangú ember. Persze belső töprengéseit, legbelsőbb érzéseit is a nagy megrendülés élménye színezi. Szenvedésekben volt része, hónapokat töltött szanatóriumokban, és a húszas évek derekától úgy érezte, hogy népe felmorzsolódása is elkerülhetetlen.

De azért mindig az életet hirdette. Emberileg is nagy tett volt az élete: reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakákat. Ha nem lesz többé iskolánk című verse több mint illusztráció, egy nép élniakarás-vágyának szimbóluma. Ez a Reményik Sándor már a transzilvanizmus lírai képviselője volt. Számot vetett a kisebbségi létezéssel: mindig lesz, míg lesznek államok, amelyekben jelentős számmal élnek más nemzeti hagyományú népek. Verseiért és szenvedésekben tisztult életéért szerették őt értő kortársai. A formának nála nagyobb mesterei is voltak a magyar lírában, de nem volt senki, aki nála több gondolatot, érzést pendített volna meg Petőfin kívül. S túl a költészeten, magatartást is jelentett Reményik Sándor. Sorsvállaló volt. Ötvenegy éves korában, 1941. október 24-én Kolozsvárott halt meg. Városa mint a magyar nemzet halottját temette az evangélikus templomból. A Házsongárdi temetőben nyugszik. Sírkövén ez áll:

„Egy lángot adok, ápold, add tovább.”



Reményik Sándor: Szív

Szív – emberszív.
Csak olyan, mint a másé.
De mégis másnál rokontalanabb.
A végzet jegyese,
s az elhagyottságé.

Szív – magyar szív.
Szív-alakú sziget.
Körülnyaldossa bánat-óceán.
Körültombolja sötét gyűlölet.

Szív – figyeld a rendhagyó verését:
néha szinte eláll.
Aztán jön egy óriási dobbanás
a csillagokig fel,
azért sem a halál!

Szív – árva szív,
hogy fogták két marokra
ezt a szívet vaskesztyűs századok!
Hogy szorították irgalmatlanul!
És íme: mégis, azért is dobog.

Nézd meg ezt a szívet,
immáron teste sincs.
Csak csupa szív, kitépett szív,
de éppen így lett mérhetetlen kincs!

Ha bűne volt:
a testével elmúlt, megsemmisült.
A pusztában önmagára talált
a szegény szív,
s minden vadrózsája megnemesült.

Vedd ma körül áradó szerelemmel
ezt a szent, szív-alakú szigetet!
Magyar szív az,
sokat szenvedett szív :
az én szívem, a te szíved.


Fényképek: Ekker Noémi




 
Erdélyi Csillagok Irodalmi Egyesület © 2013-2021 - Bejelentkezés
Eddig 199398 látták a honlapunkat.

2021. október 23.

1930. október 23., 91 éve:
Először adták át a Corvin-láncot és a Corvin-koszorút.

1966. október 23., 55 éve:
Bukarestben elhunyt Pakocs Károly.

***