"Avégett vagyunk a földön,
hogy egymást megismerjük,
szeressük és ezáltal
boldoguljunk."

(Nyirő József)

Legfrissebbek:



"Legyünk ápolói együtt ennek a hirtelen nőtt csodálatos virágnak,
az erdélyi magyar irodalomnak."
(báró Kemény János, Marosvécs)

Képes beszámolóink


2015. június 5. - Bánffy Miklós halálának évfordulóján




Bánffy Miklós halálának

65. évfordulójára emlékeztünk.



Az ERDÉLYI CSILLAGOK Irodalmi Egyesület Gróf losonci Bánffy Miklós-író, halálának 65. évfordulóján az Egyesület Fájánál, virágokkal és életrajzának részleteivel emlékezett az ERDÉLYI HELIKON íróinak egyik kiemelkedő alakjára.

Életművének kiemelkedő alkotása az ERDÉLYI TRILÓGIA:

  • Megszámláltattál (1934)
  • És híjjával találtattál (1937)
  • Darabokra szaggattatol (1940)


Az Erdélyi Csillagok fájánál, életrajzának alábbi részleteit emeltük ki:


SAS PÉTER: BÁNFFY MIKLÓS ISMERETLEN ARCA (részlet)

Bánffy Miklós (írói nevén Kisbán Miklós) volt külügyminiszter, színházi intendáns, író és szerkesztő, grafikus-illusztrátor, megannyi tanulmány ihletőjeként mégsem tartozik a monografikus szinten feldolgozott nagyjaink sorába. Mint általában a régi erdélyiek, ő is több mindennel foglalkozott. Nem volt polihisztor, művészi hajlamai nem engedték, hogy a képzőművészet, az irodalom és a színház múzsáitól távol kerüljön, azoktól elszakadjon. Bizonyára rá is hatottak régi és kortárs alkotóművészek, de ez művészetében nem érződik. Sohasem volt epigon, egyéni látásmódja önálló, csak rá jellemző stílus kialakítására tette képessé. Ez egyaránt igaz grafikáira, rajzaira, valamint verseire, elbeszéléseire, regényeire és drámáira. A megállapítás egyformán talál a képzőművészre és az íróra is.

Gróf Losonczi Bánffy Miklós egy nagy múltú erdélyi főúri család leszármazottjaként nem mindenben követte a régi tradíciókat. Az igaz, hogy egyetemet végzett, doktorált, a politikai életbe is belekóstolt. Külügyminiszternek is ügyes volt. Diplomáciai működésének köszönheti Sopron városa, hogy a leghűségesebb jelzővel dicsekedhet.

Képzőművészeti és irodalmi pályája Erdélybe való visszatelepedése után bontakozott ki igazán. 1926-os visszaköltözése után fontos szerepet játszott az erdélyi magyarság irodalmi, később közéletében is. Önkéntelenül is felvetődik a történelmietlen „mi lett volna, ha…” kérdése. Ha az első világháborút más jellegű békekötés követi, vajon megszülettek volna-e egyes novellái, regényei, grafikái? Vagy csak a bekövetkezett kisebbségi sors hívhatta életre ezeket a műveket? Mindenesetre ott találjuk a sokszínű helikoni íróközösségben és folyóiratuk, az Erdélyi Helikon főszerkesztői székében is.

1939 és 1940 között a Nemzeti Újjászületés Frontjának nemzetiségi szervezeteként létrehozott Magyar Népközösség elnökeként ismét a politika sikamlós talajára lépett. A román és a magyar politikai élet vezetőivel való kapcsolatait arra igyekezett felhasználni, hogy Erdélyt minél előnyösebb helyzetben találja a második világháború befejeződése. Mint a politikában jártas ember, előbbre láthatott sok kortársánál. 1944. augusztus 23-a után azon igyekezett, hogy Magyarország is kövesse Románia példáját.

Magyarországra való távozása után Budapesten, 1950. június 5-én halt meg. A Farkasréti temető ravatalánál Ravasz László búcsúztatta. Az idős Bethlen Béla gróf segítségével került haza, hamvait 1976. október 29-én a kolozsvári Házsongárdi temető iktári Bethlen-kriptájában helyezték el, azóta ott nyugszik.

A fő művének tekinthető Erdélyi történet ötkötetes regénytrilógia elemzése, értékelése vagy éppenséggel elutasítása során egy dologban tudtak megállapodni kritikusai: a trilógia kulcsregény. Főhőse, Abády Bálint tulajdonképpen maga Bánffy Miklós.

A név- választás nem véletlen. A történelemből tudjuk, hogy az író egyik besenyő ősét Szent István király az abádi révnél elevenen eltemettette, mert nem engedelmeskedett: az új vallásért, a kereszténységért nem cserélte fel pogány hitét.

A háromrészes regény a „boldog békeidők” Ferenc József-i korszakában élő erdélyi és magyarországi arisztokrácia életformájának, életstílusának írásban kivetített freskója. Móricz Zsigmond, a népi író örömmel üdvözölte a művet: „A magyar élő arisztokráciáról még senki ilyen kíméletlenül és irgalmatlanul nem nyilatkozott…”

Korunk irodalomtörténete politikamentesen, tisztán szakmai szempontból állított ki bizonyítványt Bánffy hatalmas „regényfolyamáról”. Nemeskürty István idézte Marosi Péter 1957-es értékítéletét: „Kötelező olvasmányként adnám egyetemi hallgatók kezé- be…”, majd nyomatékosításul ennyit fűzött hozzá: „Ideje volna.”

Fábián Ernő így zárta az arisztokráciát bemutató nagy ívű munkáról írt eszmefuttatását: „regénytrilógiája irodalmunk egyik legértékesebb alkotása.”

Dávid Gyula pedig, miután kimerítően utána- járt a trilógia utóéletének, sommásan megállapítja: „az Erdélyi történet – és az egész Bánffy-mű – irodalmi értékéről, helyéről erdélyi irodalmi örökségünkben, úgy hisszük, nem lesz több vita.”

Bánffy Miklós úgy gondolta, társadalmi osztályának, az arisztokráciának a világát csak az tudja igazán hitelesen bemutatni, aki abba született és benne élt. Társadalmi ítéletei is megjelennek trilógiája oldalain. Csak az igazi mágnást becsülte, az erdélyi felkapaszkodott „fertálymágnást” egyenesen utálta. A polgárért sem lelkesedett. A valódi mágnáson kívül csak a földet szerető mezőgazdászt, a szakmájához értő mesterembert s a tehetséges művészt méltányolta és ismerte el.

Az üres, tartalmatlan „társasági élet” is fárasztotta. A bonchidai kastélyban felesége és leánya kedvéért maga is rendezett társas összejöveteleket, de sokkal szívesebben tartózkodott egyedül vagy jó embereivel dolgozószobájában. A kastély mai állapota láttán nehéz elképzelni, hogy ott valaha laktak egyáltalán. Pedig rendkívüli ízléssel és hozzáértéssel berendezett szobák voltak ott. Bánffy dolgozószobája a kastély északkeleti bástyájában helyezkedett el a modern könyvtárral együtt. A régi könyvtárat pedig a másik, a délkeleti szárnyban rendezték be. Mindezeket már csak az emlékezet és néhány régi fénykép őrzi.

Bánffy Miklós maga is jó gazda volt. Jól értett a lovakhoz, a tehenekhez, a disznókhoz és a növényekhez. Messze földön híre ment ménesének, mangalicatenyészetének és juhászatának. Ismerte a szőlőművelés és a borpincészet minden csínját-bínját. Borából pezsgőt csináltatott, az üvegházban termett vadnarancsból pedig pálinkát, likőrt készíttetett. Mindkettőt szívesen fogyasztotta Kós Károly is.

A kastély angolparkjában fenyves nyúlt az ég felé és a kertben gyönyörű virágok nyíltak. Talán kevesen tudják, hogy szoros kötelékek fűzték egyházához. Fiatal korában az erdélyi református egyházkerület főgondnoka volt. Bonchidára való költözése után a helyi református hívek presbiternek és később főgondnokuknak is megválasztották.

Operaházi intendánssága alatt készítette Stróbl Alajos Erkel és Liszt ülőszobrát. Az ő műhelyében ismerkedett meg (Kisfaludi) Stróbl Zsigmond szobrásztehetséggel. Jó írónak tekintette Tamási Áront, tehetséges költőként tartotta számon Dsida Jenőt, ezért szólt az érdekükben, ezért kért támogatást a részükre.

A kollégájának és barátjának tekintett Kuncz Aladár (becene- vén Dadi) súlyos és bármikor végzetessé váló betegségére való tekintettel fordult Babits Mihályhoz, írjon ismertetést az önéletrajzi ihletésű Fekete kolostorról. Babits hamarosan eleget tett az óhajnak s az Erdélyi Helikon 1931. évi június–júliusi összevont számában olvasható a regényről írott méltató kritikája.

Ha egy mondattal kellene döntő tulajdonságát, alapvető vonását meghatározni, akkor Kós Károlyt kellene idéznünk: „…ha valaki tudja, hát én tudom, hogy milyen erős jellem volt.”



Fényképek: Dr. Döme Ottó




Fényképek: Király Gábor




 
Erdélyi Csillagok Irodalmi Egyesület © 2013-2019
Eddig 144849 látták a honlapunkat.

2019. február 22.