Emlékezések

Az erdei szállások népét a derékig érő hó ott nyomta a havaso­kon. Négy-öt szegény család lakott a boronaházakban. Fát vágtak, és gondozták a más jószágát. Kemény, veszedelmes élet ez idefenn, de megszokták. A gyermekek már itt is születtek a rengetegben. Erősek, szívósak az erdei emberek, kik nem félnek a vértől, haláltól. Istenről csak derengő sejtelmük van, és úgy nézik a világot, mint a farkasok, melyek éjszakánként ott nyugtalankodnak a szomszédos fák között. Fegyverük a kés és a fejsze, a fog és a köröm. Homályos, babonás mesék, nevetlen titkok szorítják agyukat, különös dalokat morognak, és van köztük, ki beszélni tud az állatokkal. Juhtej- és tűzszagúak, foguk fehér, csattogó, arcuk piros. Rovással írnak és számolnak. Tekintetükben benne van az egek mélysége és a pokol ijedt félelme. A templomba ritkán ereszkednek le, és a misén elkáprázva hallgatnak. Isten azonban ismeri és szereti őket. Különösen vén Üdő Mártont tartja számon, ki jó embere neki. Ő szokott különben idefenn Istennek szolgálni „jeles" napokon, vagy ha betegség, halál, erős idő, rontások és egyéb veszedelmek szorongatják őket. Előveszi ilyenkor a még nálánál is vénebb könyvet, amiben benne van minden bölcsesség.

Közeledett karácsony. Az éjféli misére le szoktak menni, mert ezen a napon pásztorembernek kötelessége felkeresni kicsi Jézust, amint ez meg is van írva a bibliában.

- Az idén nehezen lesz belőle gálickő - aggodalmaskodott Uz Bence.

- Arra pedig muszáj menni - felelte a vén Márton.

A hó szombaton őt is megcsúfolta. Egész karácsony hetében éjjel-nappal, szakadatlan hullott, és nem akart megállani. Ünnep szombatján pedig olyan vastagon omlott, hogy az erdő félig elveszett benne.

- No ha így tart, a róka is megtanul fára mászni - jegyezte meg a Csedő Gábor úr szolgája, az egyedüli legény a havason.

- Mi azért megyünk! - tartott ki konokul Üdő Márton.

- Igen, ha madár lesz kend - hitetlenkedett Uz Bence.

- Csak legyetek készen, mert ha Isten őszentsége es úgy akarja, ma ott leszünk a Jédus jászolánál.

- Hogy gondolja, Marci bácsi? - érdeklődött a szolga, de vén Üdő Márton csak annyit mondott:

- Az én dógom!

A hótánc azonban nem szűnt. Estefelé olyan vihar kerekedett, hogy az erdő nyögött bele. Az emberek azért felkészültek az éjféli misére. Karjukon a fejsze, kezükben fenyőszurok fáklya, a „szurkos kalán", hátukon kozsok, lábukon szőrös bocskor, testűkön meleg őtözet.

- Mehetünk! - morogta Üdő Márton.

- Hogy akar ezen a rengeteg havon átlábolni? - kíváncsiskodott Bence, de a vén Üdő nem is felelt, hanem az istállóajtóhoz lépett, és eloldotta a láncos bikát.

- Kormos, me! Me-me!

A füstös fejű, hatalmas állat kicammogott, és aggodalmasan ráfújt a hóra.

- A kicsi Jédushoz megyünk, tudod-e? - magyarázta neki Üdő Márton.

Az állat neki is indult, hogy utat taposson az erdőkön át a kis­ded jászlához. Az emberek megrendülve állottak a nyomába. Uz Bence még a szen ténekre is rákezdett, arra hogy: „Dicsőség mennyben az Istennek", pedig a hideg úgy vágta a tüdejét, mint az éles kés. A Csedő szolgája áhítatában még a sapkát is lekapva da­lolta: „az angyali serögök, vígan igy énekölnek"... Hónaljáig ért a hó, és a gyönyörű bika szügyig belesüllyedve, bömbölve szántotta. Pillanat alatt belepte a jég és a zúzmara, de kurta, fekete szarva fényesen ragyogott.

Szépaszó völgyében megszorultak, a bika fáradtan megállott, lihegve, elcsigázva beleroskadt a hóba. A hidegtől csattogva repedeztek a fák, a szél új táncra perdűlt, és a fekete kavargásban az orráig se látott az ember.

- Itt veszünk! - káromkodott Uz Bence.

- Hijj fel, me!

Az állat csak a szarvait rázta.

- A kicsi Jédushoz megyünk! - biztatta Üdő Márton, de a konok állatnak beszélhetett.

A szolga rémülten felordított:

- Eltévedtünk!

- El az eszed fazakát! - szidta vén Márton, de maga is regret­tent. Csak most látta, hogy milyen egyforma minden. A fák, mikről tájékozódni lehetett volna, belefolytak a setétségbe.

- Elő a szurkos kalánt!

- Azt könnyű mondani - mérgelődött Uz Bence -, de hogy gyújtsuk meg?!

Hiába tartották ellenzőnek a sapkát, bunda szárnyát, a láng erőt­lenül lobbant el. A fenyőszurok a csattogó hidegben kőkeményre fagyott, avart, száraz ágat ilyenkor nem lehet kapni.

- Ha legalább egy darab papirosunk volna! - fohászkodott a szolga.

- Van! - mondotta elszántan vén Üdő, és condrája belső zsebé­ből elővette a százesztendős imádságoskönyvet. Mind a hárman megdöbbentek.

- Ez bűn! Szent dolgot nem lehet elégetni!

- Pedig muszáj - mondotta kék, hebegő szájjal Bence -, külön­ben itt veszünk.

- Isten, ne büntesd meg szógádat! - imádkozta Üdő Márton, de a szíve nagyot sajdult, mikor letépte az avult könyv felét.

A fáklya tüzet fogott.

- No, Isten hírivel! Próbáljunk még egyet!

A bika újból talpra állott, nekifeküdt az útnak, és széles szügyé­vel ismét szántani kezdte a havat.

- Ne hadd magad, Kormos! - biztatta a három ember.

A hórétegek éles jéggé fagytak, és átvágták az állat bőrét. A bika a fájdalomtól még jobban megvadult, és elsötétült aggyal, habtól csepegő szájjal törtetett előre. Véres volt a hó, amerre haladt. Az emberek alig bírtak a nyomában maradni.

A völgyön sikerült átvágniok, de a bika ismét kimerült, és tehe­tetlenül összerogyott. Most már dühroham fogta e1 Üdő Mártont, s az égő fáklyát belesütötte az állat húsába.

- Vissza kell fordulnunk! - tanácsolta a Csedő úr szolgája.

- Vissza, vissza, de hol van a vissza! - vakarta a fejét Uz Bence. - Amerre jöttünk, befútta az utat a hó.

- Se elé, se hátra! - ismerte el Üdő Márton is. - Valahová el kell húzódnunk.

A rengeteg veszedelmesen morgott, távoli mélyében fehér köd gomolygott. Új viharkitörés közeledett.

- Siessünk! - serkentette a többit Márton. - Jön a fehér ló! A száguldó viharfelhőnek volt fehér ló alakja. Ők már tudták, hogy mi az. Rémületükben a kutyák is visszaugattak rá.

- Hamar a patakfenékbe! - ordította Uz Bence.

A szél arcukba csapta a fáklya lángját, de nem törődtek vele. A bika is felugrott, s súlyos, hatalmas teste reszketett a félelemtől, mint a nyárfalevél. Az is érezte, hogy jön a fehér halál. Tipródva, zúgó fejjel, verejtékezve, kézzel-lábbal mászva, jajgatva, károm­kodva futottak a patak felé, és lezuhantak a partjáról. A vadvizek kimosták a part alját, s ahol a patak ütközött, a tépett föld a má­sik partig előrehajlott. Alatta jó menedék látszott.

- Tüzet! - kiáltotta Üdő Márton.

Könnyű volt mondani, de a dermedt kéz lesorvadt a fejsze nyeléről.

Nem volt idő a késlekedésre. Vékony ágból, száraz fából meg­vetették hirtelen a tűz fészkét, és alája dugták az égő fáklyákat. A fejszék is megsuhantak, és a fák ledőltek. A tűz fellobogott.

Köréje ültek, és megpihentek. A bika is odavonszolta magát. Csapzott oldalán vörös fényt vetett a láng. A bajszokról a jég­csapok leolvadtak, s a fagytól félrehúzódott, dermedt szájak ki­engedtek.

Ültek, és nézték a tüzet, fejtik felett pedig tombolt a fehér halál. - Ha ott fog az úton, mind elveszünk! - borzadozott Uz Bence. Társai hallgattak. A meleg lassan átjárta és elbágyasztotta.

- Miért kellett a kicsi Jézusnak ilyen cudar időben születnie? - tudakozódott a szolga.

- Mert Agustus császár úgy adta ki a parancsot! - világosította fel Üdő Márton.

- Csak ez a vihar ne volna! - térítette másfelé a szót Bence.

- Az is a mi bűneinkért vagyon!

Ettől megszeppentek, és bámulták a tüzet. Nedves hófátylak csapódtak a patak falához, az ég nyugtalanul gomolygott, fénytelen, kietlen volt a világ. A szorongó várakozásban így telt el egy óra is. Egyszer csak elváltozott hangon megszólalt a szolga.

- Vajon már megszületett-e?

Nem tudtak rá felelni. Tudva van, hogy éjfélkor kell a világra jönnie a Gyermeknek, mert akkor van a mise, de nem volt órá­juk, a harangszó ide nem hallszik, tájékozódni az égről nem le­hetett.

Hirtelen a bika felszökött, megrázta szarvait, és gyönyörű fejét vízszintesen elnyújtva hangosan belebőgött az éjszakába.

- Ezt mi leli? - csudálkozott Bence.

Üdő Márton azonban színében elváltozva felállott, levetette fö­vegét, és összetette darabos, nagy Kezeit.

- Dicsirtessék az Úr Jézus Krisztus, aki ebbe helybe megszü­leték!...

Hát ezt jelentette az oktalan állat.

A többiek is felállottak, de nem tudták, hogy ilyenkor mit is kell csinálni. Csak érezték, hogy egyszerre körülöttük megváltozik a világ, a vihar egy utolsó füttyel megszűnik, s a hó békésen ragyog körös-körül. Üdő Márton most azt mondotta:

- Megszületett, hát ünnepeljük meg!

Erre letérdepeltek a tűzrakás körül. Márton a zsebéből elővette a fél imakönyvet, felütötte a könyörgést.

- Ide ügyeljetek!

- Hó! Várjatok! - tiltakozott Uz Bence. Ő is elkezdett a zsebében kotorászni, s előhúzott egy kis Jézus-szobrot.

- Ezt te hol szőrözted? - lepődött meg a másik kettő.

- Lengyelországban, még a háborúban. Egy meglőtt templom­ban kaptam.

Kézről kézre adják, úgy gyönyörködnek benne.

- Baj van! - üti fel a fejét Márton,

- No?

- Ennek most ótár s gyertya kéne!

- De ha nincs!

Elszomorodtak, de a legény diadalmasan kiáltott:

- Nem kell ehhez semmi. Betlehembe se volt, csak pásztorok voltak, s barmok. Az ének is úgy mondja, hogy ökör, szamár reája lehölnek. Pásztorok vagyunk mi is, s baromnak itt van a Kor­mos bika.

- Az igaz! - hagyta helyben Márton.

Mindjárt oda is tartották Jézuskát a bikának, hogy reája lehöl­jön, majd a Bence sapkájából meleg ágyat vetettek neki, és Már­ton elkezdett olvasni a vén könyvből.

„Krisztus urunk születésin.
Verset mondjunk szent ünnepin"...

Megállott, a két szegény pásztor utánamondta: „Versöt mondjunk szent ünnepin..."

A tűz felvidult, a bika komor szemeivel figyelte az együgyű misztériumot.

„Szüleletésed nekünk kedves - silabizálta vén Márton. - Szemünk a könnytől nem nedves"...

Bizony örömben úsztak valahányan. Meleg áhítattal dajkálgat­ták Jézust a tűz mellett.

„Szállást, hálást adok néked,

Szivem széked,

Nyugodjál ott!

Nálam jobb vendég nem szállhat"...

A Csedő szolgája örömében nagyot kurjantott, vén Mártonnak is könnyes lett a szeme a meghatottságtól, és simogatta a kicsi szobrot.

- Ó, lelkem gyermekem!

Szent révület szállott rájuk. Nem érezték a zord telet, az ólálkodó vad halált, hanem mintha a tavasz megérkezett volna, a fák leveleznének, mezők illatoznának, szellők lengedeznének.

A tűzparazsat odagyűjtötték a kis test közelébe, hogy ne fázzék, és nézték ragyogó szemekkel, míg elálmosodtak, és angyalokat kezdtek látni a levegőben.

Elhatározták, hogy egész éjszaka felváltva fogják őrizni Jézus­kát. Az első őrállás a legényre esett. A többiek szépen elcsende­sedtek.

A legény - Ugrai Laji nevezetű - keményen kifeszítette magát, és ügyelte a tüzet, erdőt, nehogy valahonnan veszedelem támad­jon. Telt, múlt az idő baj nélkül, a szél megszűnt, s az erdő orgo­nája is elhallgatott.

„Idáig Betlehembe es vége az ünnepségnek" - gondolta Ugrai Laji.

Ült magában, csendesen, csak a lelke röpködött. Hirtelen azon­ban merev arca felragyogott, mintha az angyalát látná. Fájós gondolata támadt. Meggyőződött, hogy a többiek alszanak, majd bizal­masan odahajlott a kicsi Jézushoz, és sugdozódni kezdett.

- Nem azért mondom, tudod-e, hogy születésed után mindjárt dolgot adjak, de ha egy jó szót szólnál mellettem Emri Julisnak, bizon meghálálnám...

Alig mondotta ki, mindjárt meg is rettent, de a kisded bátorí­tóan nézett rá. Egészen összeszoktak, a legény bizalmasan felsóhajtott:

- Hej, ha te azt tudnád, milyen szép leán!

Jézuska mosolygott, a havas erdő szikrázva ragyogott...