"Avégett vagyunk a földön,
hogy egymást megismerjük,
szeressük és ezáltal
boldoguljunk."

(Nyirő József)

Legfrissebbek:



"Legyünk ápolói együtt ennek a hirtelen nőtt csodálatos virágnak,
az erdélyi magyar irodalomnak."
(báró Kemény János, Marosvécs)

Emlékezések



Áldott, békés karácsonyt kívánunk!

2014. december


Minden kedves Támogatónknak és barátunknak

áldott, békés karácsonyi ünnepeket kívánunk!









Nyírő József: Karácsony a havason

Az erdei szállások népét a derékig érő hó ott nyomta a havaso­kon. Négy-öt szegény család lakott a boronaházakban. Fát vágtak, és gondozták a más jószágát. Kemény, veszedelmes élet ez idefenn, de megszokták. A gyermekek már itt is születtek a rengetegben. Erősek, szívósak az erdei emberek, kik nem félnek a vértől, haláltól. Istenről csak derengő sejtelmük van, és úgy nézik a világot, mint a farkasok, melyek éjszakánként ott nyugtalankodnak a szomszédos fák között. Fegyverük a kés és a fejsze, a fog és a köröm. Homályos, babonás mesék, nevetlen titkok szorítják agyukat, különös dalokat morognak, és van köztük, ki beszélni tud az állatokkal. Juhtej- és tűzszagúak, foguk fehér, csattogó, arcuk piros. Rovással írnak és számolnak. Tekintetükben benne van az egek mélysége és a pokol ijedt félelme. A templomba ritkán ereszkednek le, és a misén elkáprázva hallgatnak. Isten azonban ismeri és szereti őket. Különösen vén Üdő Mártont tartja számon, ki jó embere neki. Ő szokott különben idefenn Istennek szolgálni „jeles" napokon, vagy ha betegség, halál, erős idő, rontások és egyéb veszedelmek szorongatják őket. Előveszi ilyenkor a még nálánál is vénebb könyvet, amiben benne van minden bölcsesség.

Közeledett karácsony. Az éjféli misére le szoktak menni, mert ezen a napon pásztorembernek kötelessége felkeresni kicsi Jézust, amint ez meg is van írva a bibliában.

- Az idén nehezen lesz belőle gálickő - aggodalmaskodott Uz Bence.

- Arra pedig muszáj menni - felelte a vén Márton.

A hó szombaton őt is megcsúfolta. Egész karácsony hetében éjjel-nappal, szakadatlan hullott, és nem akart megállani. Ünnep szombatján pedig olyan vastagon omlott, hogy az erdő félig elveszett benne.

- No ha így tart, a róka is megtanul fára mászni - jegyezte meg a Csedő Gábor úr szolgája, az egyedüli legény a havason.

- Mi azért megyünk! - tartott ki konokul Üdő Márton.

- Igen, ha madár lesz kend - hitetlenkedett Uz Bence.

- Csak legyetek készen, mert ha Isten őszentsége es úgy akarja, ma ott leszünk a Jédus jászolánál.

- Hogy gondolja, Marci bácsi? - érdeklődött a szolga, de vén Üdő Márton csak annyit mondott:

- Az én dógom!

A hótánc azonban nem szűnt. Estefelé olyan vihar kerekedett, hogy az erdő nyögött bele. Az emberek azért felkészültek az éjféli misére. Karjukon a fejsze, kezükben fenyőszurok fáklya, a „szurkos kalán", hátukon kozsok, lábukon szőrös bocskor, testűkön meleg őtözet.

- Mehetünk! - morogta Üdő Márton.

- Hogy akar ezen a rengeteg havon átlábolni? - kíváncsiskodott Bence, de a vén Üdő nem is felelt, hanem az istállóajtóhoz lépett, és eloldotta a láncos bikát.

- Kormos, me! Me-me!

A füstös fejű, hatalmas állat kicammogott, és aggodalmasan ráfújt a hóra.

- A kicsi Jédushoz megyünk, tudod-e? - magyarázta neki Üdő Márton.

Az állat neki is indult, hogy utat taposson az erdőkön át a kis­ded jászlához. Az emberek megrendülve állottak a nyomába. Uz Bence még a szen ténekre is rákezdett, arra hogy: „Dicsőség mennyben az Istennek", pedig a hideg úgy vágta a tüdejét, mint az éles kés. A Csedő szolgája áhítatában még a sapkát is lekapva da­lolta: „az angyali serögök, vígan igy énekölnek"... Hónaljáig ért a hó, és a gyönyörű bika szügyig belesüllyedve, bömbölve szántotta. Pillanat alatt belepte a jég és a zúzmara, de kurta, fekete szarva fényesen ragyogott.

Szépaszó völgyében megszorultak, a bika fáradtan megállott, lihegve, elcsigázva beleroskadt a hóba. A hidegtől csattogva repedeztek a fák, a szél új táncra perdűlt, és a fekete kavargásban az orráig se látott az ember.

- Itt veszünk! - káromkodott Uz Bence.

- Hijj fel, me!

Az állat csak a szarvait rázta.

- A kicsi Jédushoz megyünk! - biztatta Üdő Márton, de a konok állatnak beszélhetett.

A szolga rémülten felordított:

- Eltévedtünk!

- El az eszed fazakát! - szidta vén Márton, de maga is regret­tent. Csak most látta, hogy milyen egyforma minden. A fák, mikről tájékozódni lehetett volna, belefolytak a setétségbe.

- Elő a szurkos kalánt!

- Azt könnyű mondani - mérgelődött Uz Bence -, de hogy gyújtsuk meg?!

Hiába tartották ellenzőnek a sapkát, bunda szárnyát, a láng erőt­lenül lobbant el. A fenyőszurok a csattogó hidegben kőkeményre fagyott, avart, száraz ágat ilyenkor nem lehet kapni.

- Ha legalább egy darab papirosunk volna! - fohászkodott a szolga.

- Van! - mondotta elszántan vén Üdő, és condrája belső zsebé­ből elővette a százesztendős imádságoskönyvet. Mind a hárman megdöbbentek.

- Ez bűn! Szent dolgot nem lehet elégetni!

- Pedig muszáj - mondotta kék, hebegő szájjal Bence -, külön­ben itt veszünk.

- Isten, ne büntesd meg szógádat! - imádkozta Üdő Márton, de a szíve nagyot sajdult, mikor letépte az avult könyv felét.

A fáklya tüzet fogott.

- No, Isten hírivel! Próbáljunk még egyet!

A bika újból talpra állott, nekifeküdt az útnak, és széles szügyé­vel ismét szántani kezdte a havat.

- Ne hadd magad, Kormos! - biztatta a három ember.

A hórétegek éles jéggé fagytak, és átvágták az állat bőrét. A bika a fájdalomtól még jobban megvadult, és elsötétült aggyal, habtól csepegő szájjal törtetett előre. Véres volt a hó, amerre haladt. Az emberek alig bírtak a nyomában maradni.

A völgyön sikerült átvágniok, de a bika ismét kimerült, és tehe­tetlenül összerogyott. Most már dühroham fogta e1 Üdő Mártont, s az égő fáklyát belesütötte az állat húsába.

- Vissza kell fordulnunk! - tanácsolta a Csedő úr szolgája.

- Vissza, vissza, de hol van a vissza! - vakarta a fejét Uz Bence. - Amerre jöttünk, befútta az utat a hó.

- Se elé, se hátra! - ismerte el Üdő Márton is. - Valahová el kell húzódnunk.

A rengeteg veszedelmesen morgott, távoli mélyében fehér köd gomolygott. Új viharkitörés közeledett.

- Siessünk! - serkentette a többit Márton. - Jön a fehér ló! A száguldó viharfelhőnek volt fehér ló alakja. Ők már tudták, hogy mi az. Rémületükben a kutyák is visszaugattak rá.

- Hamar a patakfenékbe! - ordította Uz Bence.

A szél arcukba csapta a fáklya lángját, de nem törődtek vele. A bika is felugrott, s súlyos, hatalmas teste reszketett a félelemtől, mint a nyárfalevél. Az is érezte, hogy jön a fehér halál. Tipródva, zúgó fejjel, verejtékezve, kézzel-lábbal mászva, jajgatva, károm­kodva futottak a patak felé, és lezuhantak a partjáról. A vadvizek kimosták a part alját, s ahol a patak ütközött, a tépett föld a má­sik partig előrehajlott. Alatta jó menedék látszott.

- Tüzet! - kiáltotta Üdő Márton.

Könnyű volt mondani, de a dermedt kéz lesorvadt a fejsze nyeléről.

Nem volt idő a késlekedésre. Vékony ágból, száraz fából meg­vetették hirtelen a tűz fészkét, és alája dugták az égő fáklyákat. A fejszék is megsuhantak, és a fák ledőltek. A tűz fellobogott.

Köréje ültek, és megpihentek. A bika is odavonszolta magát. Csapzott oldalán vörös fényt vetett a láng. A bajszokról a jég­csapok leolvadtak, s a fagytól félrehúzódott, dermedt szájak ki­engedtek.

Ültek, és nézték a tüzet, fejtik felett pedig tombolt a fehér halál. - Ha ott fog az úton, mind elveszünk! - borzadozott Uz Bence. Társai hallgattak. A meleg lassan átjárta és elbágyasztotta.

- Miért kellett a kicsi Jézusnak ilyen cudar időben születnie? - tudakozódott a szolga.

- Mert Agustus császár úgy adta ki a parancsot! - világosította fel Üdő Márton.

- Csak ez a vihar ne volna! - térítette másfelé a szót Bence.

- Az is a mi bűneinkért vagyon!

Ettől megszeppentek, és bámulták a tüzet. Nedves hófátylak csapódtak a patak falához, az ég nyugtalanul gomolygott, fénytelen, kietlen volt a világ. A szorongó várakozásban így telt el egy óra is. Egyszer csak elváltozott hangon megszólalt a szolga.

- Vajon már megszületett-e?

Nem tudtak rá felelni. Tudva van, hogy éjfélkor kell a világra jönnie a Gyermeknek, mert akkor van a mise, de nem volt órá­juk, a harangszó ide nem hallszik, tájékozódni az égről nem le­hetett.

Hirtelen a bika felszökött, megrázta szarvait, és gyönyörű fejét vízszintesen elnyújtva hangosan belebőgött az éjszakába.

- Ezt mi leli? - csudálkozott Bence.

Üdő Márton azonban színében elváltozva felállott, levetette fö­vegét, és összetette darabos, nagy Kezeit.

- Dicsirtessék az Úr Jézus Krisztus, aki ebbe helybe megszü­leték!...

Hát ezt jelentette az oktalan állat.

A többiek is felállottak, de nem tudták, hogy ilyenkor mit is kell csinálni. Csak érezték, hogy egyszerre körülöttük megváltozik a világ, a vihar egy utolsó füttyel megszűnik, s a hó békésen ragyog körös-körül. Üdő Márton most azt mondotta:

- Megszületett, hát ünnepeljük meg!

Erre letérdepeltek a tűzrakás körül. Márton a zsebéből elővette a fél imakönyvet, felütötte a könyörgést.

- Ide ügyeljetek!

- Hó! Várjatok! - tiltakozott Uz Bence. Ő is elkezdett a zsebében kotorászni, s előhúzott egy kis Jézus-szobrot.

- Ezt te hol szőrözted? - lepődött meg a másik kettő.

- Lengyelországban, még a háborúban. Egy meglőtt templom­ban kaptam.

Kézről kézre adják, úgy gyönyörködnek benne.

- Baj van! - üti fel a fejét Márton,

- No?

- Ennek most ótár s gyertya kéne!

- De ha nincs!

Elszomorodtak, de a legény diadalmasan kiáltott:

- Nem kell ehhez semmi. Betlehembe se volt, csak pásztorok voltak, s barmok. Az ének is úgy mondja, hogy ökör, szamár reája lehölnek. Pásztorok vagyunk mi is, s baromnak itt van a Kor­mos bika.

- Az igaz! - hagyta helyben Márton.

Mindjárt oda is tartották Jézuskát a bikának, hogy reája lehöl­jön, majd a Bence sapkájából meleg ágyat vetettek neki, és Már­ton elkezdett olvasni a vén könyvből.

„Krisztus urunk születésin.
Verset mondjunk szent ünnepin"...

Megállott, a két szegény pásztor utánamondta: „Versöt mondjunk szent ünnepin..."

A tűz felvidult, a bika komor szemeivel figyelte az együgyű misztériumot.

„Szüleletésed nekünk kedves - silabizálta vén Márton. - Szemünk a könnytől nem nedves"...

Bizony örömben úsztak valahányan. Meleg áhítattal dajkálgat­ták Jézust a tűz mellett.

„Szállást, hálást adok néked,

Szivem széked,

Nyugodjál ott!

Nálam jobb vendég nem szállhat"...

A Csedő szolgája örömében nagyot kurjantott, vén Mártonnak is könnyes lett a szeme a meghatottságtól, és simogatta a kicsi szobrot.

- Ó, lelkem gyermekem!

Szent révület szállott rájuk. Nem érezték a zord telet, az ólálkodó vad halált, hanem mintha a tavasz megérkezett volna, a fák leveleznének, mezők illatoznának, szellők lengedeznének.

A tűzparazsat odagyűjtötték a kis test közelébe, hogy ne fázzék, és nézték ragyogó szemekkel, míg elálmosodtak, és angyalokat kezdtek látni a levegőben.

Elhatározták, hogy egész éjszaka felváltva fogják őrizni Jézus­kát. Az első őrállás a legényre esett. A többiek szépen elcsende­sedtek.

A legény - Ugrai Laji nevezetű - keményen kifeszítette magát, és ügyelte a tüzet, erdőt, nehogy valahonnan veszedelem támad­jon. Telt, múlt az idő baj nélkül, a szél megszűnt, s az erdő orgo­nája is elhallgatott.

„Idáig Betlehembe es vége az ünnepségnek" - gondolta Ugrai Laji.

Ült magában, csendesen, csak a lelke röpködött. Hirtelen azon­ban merev arca felragyogott, mintha az angyalát látná. Fájós gondolata támadt. Meggyőződött, hogy a többiek alszanak, majd bizal­masan odahajlott a kicsi Jézushoz, és sugdozódni kezdett.

- Nem azért mondom, tudod-e, hogy születésed után mindjárt dolgot adjak, de ha egy jó szót szólnál mellettem Emri Julisnak, bizon meghálálnám...

Alig mondotta ki, mindjárt meg is rettent, de a kisded bátorí­tóan nézett rá. Egészen összeszoktak, a legény bizalmasan felsóhajtott:

- Hej, ha te azt tudnád, milyen szép leán!

Jézuska mosolygott, a havas erdő szikrázva ragyogott...


Erdélyi Csillagok Irodalmi Egyesület © 2013-2020
Eddig 169103 látták a honlapunkat.

2020. július 4.

1931. július 04., 89 éve:
VI. helikoni találkozó megnyitója.

1941. július 04., 79 éve:
Elmaradt XV. helikoni találkozó.

***